Imaközösség - miért?
Imaközösség – miért?
Vajon van valamilyen külön áldása, ha imaközösségben borulunk Isten elé? Vagy csak a különlegesen kegyes emberek szokása ez, hogy mutassák, mennyire mélyek a hitben? Több az, aki imaközösségbe is bekapcsolódik, mint az, aki csak magában szokott imádkozni? Vagy netán Urunk, a „számok Istene”, aki gyönyörködik abban, ha minél többen imádkoznak egyszerre, illetve egy helyen, egy alkalmon belül őhozzá? (ApCsel 2,42; 1.Thessz 5,17-18)
Megrendülve tapasztalom, hogy egyházunkban egyre több közösségi alkalom, áhítat, megbeszélés, tanácskozás, sőt igehirdetés kezdődik anélkül, hogy legalább egyvalaki imádkozna az együttlét áldásaiért! Mintha az imádság devalválódásának idejét élnénk, nemhogy a többek, hangos imádságának áldott örömét! De annál inkább nézzünk szembe vele: a közös imádság az Isten-imádat egészen különleges lehetősége! (Zsolt 136) Nem azért, hogy többek legyünk, hogy „szóbeli vállveregetést” kapjunk egy igazán kegyes embertől, a lelkésztől vagy egy hívő közösségtől, és nem is azért, hogy többet kapjunk Urunk ajándékaiból! - Hanem?
Hanem azért, mert az imaközösség kiemelt lehetősége az „egyet akarásnak”, az alázatnak, az Úr előtti keresztyén szolidaritásnak, annak, hogy az Isten népe, a Krisztus teste, vagyis a „mi” fontosabb, mint az „én”, s az együtt megtusakodott hálaadások és kérések kedvesek a világmindenség Ura előtt! Ő egyen egyenként figyel és szeret bennünket, de dacos és magányos imádkozók helyett szívesebben látja, amikor az övéi készek egymáshoz igazodni (Zsolt 133), egyéni meglátásaik, terveik és ötleteik helyett készek figyelni más keresztyénekre is, hogy együtt találják meg és ismerjék fel Uruk akaratát. Aminek megvalósulását aztán teljes bizonyossággal kérhetik, hiszen Ő sokszorosan megígérte az ilyen imák meghallgatását!
„Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mát 18,19-20; Zsolt 133,1.3b)
„Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha bármit kérünk az ő akarata szerint, meghallgat minket. Ha pedig tudjuk, hogy bármit kérünk, meghallgat minket, akkor tudjuk, hogy már megkaptuk, amit kértünk tőle.” (1.Ján 5,14-15)
Felhívnám a figyelmet John Piper „Szenvedélyem, Isten” című könyvére (Koinónia, 2018), amelynek az imádságról szóló fejezetében nagyszerűen kifejti, hogy mit is jelent ez az ígéret: „és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban;” (Ján 14,13) Azt ti., hogy Isten folyamatosan meg kívánja mutatni a dicsőségét abban, ahogy nekünk ad. Nem a szolgálatunkat várja, mintha szűkölködne bármiben is (ApCsel 17,25), hanem a rászoruló imádságainkra figyel, mert ezek meghallgatásában ragyog fel az Ő dicsősége! Az alázatos, közös kérés nekünk létszükséglet, Neki pedig dicsőségforrás. (Ézs 42,8; 49,3) A Megváltó küldetése is ugyanerről szól: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Márk 10,45)
Ha imaközösségben vagyunk, még világosabban kifejezzük, mint egymagunkban: nem tudjuk sem megváltani, sem megmenteni önmagunkat, sem egyéni, sem közösségi teljesítménnyel - akárhányan is fogjunk össze -, de annál inkább hiszünk Urunk megmentő tetteiben s azok elégséges voltában! (Zsid 9,26) Az ilyen közös imádság, az ilyen őszinte, rászoruló lelkület gyönyörködteti a Mennyei Atyát! (Mát 17,5) Jézus nevében kérünk, vagyis gondolatban és/vagy beszélgetéseinkben egyeztetjük fohászainkat az Úr Jézus tanításaival, életvitelével, hogy imáinkban mintegy az Ő „nagykövetei” képviseljük az Atya előtt az Ő akaratát. (Ján 16,24)
Végül egy konkrét példa: A kilencvenes évek elején, akkori szolgálati helyemen az egyházközség átvett egy un. tanyasi kollégiumot a volt iskolája helyett. Hetente ebbe és ebből kellett volna szállítani a tanyán élő, de a kisvárosban tanuló diákokat. Viszont nem volt másunk, csak egy szolgálati Trabantunk. Ekkor néhány megtért, újonnan született testvérrel elkezdtünk egy rendszeres imaközösséget tartani, hogy kapjunk megoldást az említett jármű-problémára. Néhány hét után az imaközösség végén felkiáltott az egyik testvérünk: „Lesz kisbusz!” Honnan, miből – fogalmunk sem volt, de az imádság alatt köztünk munkálkodó Szentlélek bizonyossá tette az imádkozókat: Kati testvérünk ráérzett az igazságra! S valóban: néhány hónappal később – „véletlenül” éppen iskolakezdésre – az akkor még igen ritkán és nehezen működő pályázati úton, isteni csodaként hozzájutottunk egy Ford kisbuszhoz, az önkormányzat és a település nagy megdöbbenésére. Az imaközösséget pedig boldog örömmel folytattuk nagy-nagy hálaadással…
Záró tanács: bátorítsuk hívő testvéreinket a hangos, közös imádságra, de ne erőltessük, és ne szóljuk meg őket, ha ez még nem sikerül egyeseknek. Legyenek ott, hallják imáinkat, mondják el a sajátjukat magukban, tapasztalják meg a Lélek munkáját, s imameghallgató Urunk konkrét szeretetét! Mindez egyszer csak megnyitja az ő szájukat is úgy, hogy az imádság szolgálatát ne a maguk dicsőségére, ne is földi hallgatóik kívánságára, hanem Uruk örömére és magasztalására tegyék!
„Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,16)
Somogyi László